A CORE izmok erősítésének mítosza, avagy előfordulhat, hogy ártunk a gyógytornával?

A derékfájdalommal szinte mindenki találkozik élete során. Jól bevált receptnek számít a törzsizmok erősítése. Sokszor azonban a törzsstabilitás hiánya, mint a derékfájdalom oka, továbbá a „CORE” izmok (törzsizmok gyűjtőneve) erősítése, mint lehetséges megoldás, aránytalanul nagy figyelmet kap.

Az orvosoknál, a fitnesztermekben, a gyógytornászoknál, és még a közösségi médiában is egyre gyakoribb a recept:

“Erősítsd meg a törzsizmaidat, és megszűnik a derékfájdalom!” vagy “Végezz farizom gyakorlatokat, és elmúlik a térdfájdalmad!”.

De valóban ennyire egyszerű lenne?

Ez a megközelítés jól hangzik, és első látásra még logikusnak is tűnik: ha a törzs stabil, akkor a gerinc védelmezve van, nem hárul akkora erő az ízületekre, és a fájdalom csökken vagy megszűnik. A képlet azonban sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre látszik. Egyre több tudományos kutatás lát napvilágot, amelyekben nem találnak közvetlen összefüggést a derékfájdalom és a törzsizmok állapota között.

A következőkben megvizsgálom azokat a tényezőket, amelyek szerepet játszanak a fájdalom kialakulásában. Továbbá arra szeretnék rávilágítani, hogy miért félrevezető a törzsizmok erősítésének népszerű elmélete és bemutatom annak lehetőségét is, hogy a túlzott törzsizom-erősítés hogyan vezet – paradox módon – akár még több fájdalomhoz.

2. Az izomgyengeség és fájdalom közötti kapcsolat

Népszerű vélekedés, hogy az izmok ereje jelentős hatással van az ízületek állapotára és egészségére.  “Ha a törzs izmai gyengék, akkor ez fokozott terhelést jelent a csigolyákra és ízületekre” mondják a CORE izomzat erősítésének hívei. De vajon valóban védelmet nyújtanak-e az izmok az ízületek számára? Tényleg fájdalomhoz vezetnek a gyenge törzsizmok?

Az elmúlt években számos olyan tanulmányt végeztek, amelyek az izomgyengeség és a fájdalom közötti lehetséges összefüggéseket vizsgálták.

A kutatások egyik meglepő eredménye az, hogy az izomgyengeség önmagában nem feltétlenül vezet fájdalomhoz. Miért? Az izmok gyengülése során nem aktiválódnak azok az érző idegvégződések és neurotranszmitterek, amelyek a fájdalomért felelősek. Vagyis az izmok gyengesége nem indítja be azokat a biokémiai folyamatokat, amelyek egy sérülésnél jelen vannak és fájdalmat okoznának.

2.1. A fájdalom az agynak egy döntése

A fájdalom az agyunk által hozott döntés, egyfajta riasztás, ami arra figyelmeztet minket, hogy valami veszély van. Egy sérülés önmagában nem tud fájni, hacsak az agy nem úgy dönt. Etrém stressz (pl. háborúban szerzett sérülés) alatt a testi fájdalmakat lehet, hogy egyáltalán nem is érzékeljük. Ennek oka, mert az agy más prioritást választott a túlélés érdekében. És fordítva is igaz: a fantom fájdalom jól mutatja, hogy nincs szükség szöveti sérülésre – sőt még szövetre sincs – és az agy mégis veszélyt jelez, aminek eredménye lesz a fájdalom.

2.2. De mi alapján dönt az agy?

Akut sérülés (pl. derékbecsípődés) esetén különféle jelek (nocicepció) érkeznek az agyba a sérült területről, de ekkor még nem érzünk fájdalmat. Az agy a sérülés körülményeit, korábbi emlékeket és tapasztalatokat, valamint a sérülés környezetét (háború vagy kertészkedés) is figyelembe véve hozza meg döntését.

Akut fájdalomnál az agy főként a sérülésből érkező nocicpetív jelekre hagyatkozik és ezért is nevezzük nociceptív fájdalomnak, aminek intenzitása többnyire arányos a sérülés mértékével.

A sérülések idővel meggyógyulnak -ez minden szövetre igaz-, a fájdalom viszont fennmarad. De miért érzi továbbra is veszélyben magát az agy annak ellenére, hogy a szövetek már meggyógyultak? Miért alakul ki a krónikus fájdalom? A krónikus derékfájdalom esetében például, ha a fájdalom hónapokon/éveken át fennmarad, ez már túlmutat a gyógyulási időn. Az agy a pszichológiai (félelmek, katasztrofizáció, hiedelmek, aggodalom egy esetleges gerincsérvtől) és szociális tényezők (mit mond az orvos, mit olvasunk, stb.) alapján hozza meg a döntését. Egy kutatás szerint, akik megkapják a gerincükről készült MRi felvétel eredményét – ami aggodalmat válthat ki – nehezebben gyógyulnak, mivel a negatív lelet pszichológiai hatással bír.

Végül, amikor a derékfájdalmat elemezzük, csak az esetek egy kisebb részében tudjuk konkrét gerincsérülésre visszavezetni a fájdalom forrását (specifikus derékfájdalom). A nagyobbik rész, az úgynevezett nem specifikus (krónikus) derékfájdalom esetében, nem egyszerű azonosítani a fájdalom okát. Ebben a kontextusban helytelen lenne a fájdalmat kizárólag fizikai elváltozásokra, izomgyengeségre, vagy meszesedésre visszavezetni, főleg krónikus derékfájdalom esetén.

Láthatjuk, hogy a fájdalom egy pszichológiai tapasztalás, az agynak ehhez a döntéshez nemhogy gyenge izomra vagy sérült porckorongra, de még testre (fantomfájdalom) sincs szüksége.

Az izomgyengeség, amely többnyire független a fájdalomtól, az izmok aktiválódásának és teljesítményének csökkenését jelenti, amit részletesen a 6. fejezet tárgyal.

Az, hogy az izomerő és a fájdalom közötti kapcsolat nem annyira szoros, mint azt korábban gondoltuk, jól illusztrálja azon emberek példája, akik a mindennapi rutinjuk során csak minimális fizikai aktivitást végeznek. Sokan közülük nem számolnak be fájdalomról, annak ellenére, hogy izmaikat gyengének tekinthetjük. Ugyanakkor vannak élsportolók, akik rendszeres fizikai terhelésnek vannak kitéve, erős izomzattal rendelkeznek, és sok esetben mégis fájdalomról, visszatérő ízületi problémákról számolnak be. De mi a helyzet a tartós fizikai inaktivitással, mint például a hosszan tartó ágyban fekvéssel? Bár az izomgyengeség itt is kialakul, általában nem társul hozzá fájdalom.

Neurológiai kórképek, mint a Parkinson-kór vagy az izomsorvadás (ALS) példáján keresztül is látható, hogy az izomgyengülés nem egyenlő a fájdalommal. Bár ezeknél a betegségeknél az izmok idővel gyengülni kezdenek, a fájdalom, ha jelentkezik is, nem az izomgyengeség közvetlen következménye.

Az asztronauták példája szintén érdekes. Az űrben való hosszú tartózkodás és a mikrogravitációs körülmények jelentős izomveszteséget okoznak. Bár izmaik gyengülnek – mivel nincs szükségük arra, hogy ellenálljanak a Föld gravitációjának – nem számolnak be különösebb fájdalomról (Vandenburgh et al., 1999).

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az izomgyengeség inkább fizikai korlátozottságot okoz, nem pedig fájdalmat, vagyis, habár nem fáj sehol, nem fogunk feljutni a kilencedik emeletre. Azonban fontos megjegyezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy a fájdalom és az izomgyengeség között egyáltalán ne lenne összefüggés. Nagyon is van, csak a kapcsolat bonyolultabb, mint gondoltuk.

3. A törzsizmok erősítésének népszerűsége és a tudományos tévedések

Az előző fejezetben körültekintően elemeztük az izomgyengeség és a fájdalom közötti kapcsolatot. A “gyenge törzsizmok okozta derékfájdalom” mítosza azonban kiemelt figyelmet érdemel, mivel ez a legnépszerűbb tévhit, és sok fejtörést okoz a pácienseknek, a gyógytornászoknak és a kutatóknak egyaránt. Ebben a fejezetben feltárjuk a törzsizmok erősítésének tudományos félreértelmezéseit.

A CORE izmok erősítésének őrülete a 90-es években kezdődött, amikor pár izgalmas kutatást félreértelmeztek. A téma egyik kulcsfigurája Paul Hodges, korai munkásságában azt figyelte meg, hogy a törzsizmok és a gerinc melletti kis stabilizáló izmok – például a transversus abdominis, a multifidus, vagy a rotatores izom – már előre aktiválódnak, mielőtt egy adott mozdulatot végeznénk (Hodges & Richardson, 1997). Ha például a karunkat szeretnénk megemelni, a vállizmok aktiválását megelőzően körülbelül 50 milliszekundummal a CORE izmok már aktiválódnak, így stabil alapot biztosítva a mozdulatnak. Ez az ún. „feed-forward” mechanizmus révén történik, amelynek köszönhetően az agy előre programozza a törzs stabilitását – például egy nagy súly felemelésekor –, és az izmokat egy előre meghatározott sorrendben kapcsolja be.

Paul Hodges két évvel később azt is kimutatta, hogy a derékfájdalommal küzdő embereknél ez a mechanizmus késik, azaz a törzsizmok aktivációja később történik, mint azoknál, akiknek nincs fájdalmuk (Hodges & Richardson, 1999).

3.1. Ahol elindult az eredmények félreértelmezése..

További izomaktiváció-kutatások egyértelműen kimutatták, hogy derékfájósoknál a törzsstabilizáló izmok gyakran gátlás alatt állnak és elsorvadnak. Egy tanulmány szerint az egészséges alanyoknak jelentősen nagyobb multifidus izmai (az egyik kulcsfontosságú gerincstabilizáló izom) vannak, mint a derékfájósoknak (Hides et al., 2008). Továbbá az izomerősítő gyakorlatok jelentős pozitív változást hoznak a derékfájós betegeknél (Pauwels et al., 2018). Ezek az eredmények biztatóak, de megkérdőjelezhetőek, és óvatosnak kell lennünk a következtetések levonásakor. Először is, nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyenge izmok nem feltétlenül okoznak fájdalmat: elképzelhető, hogy az izomgyengeség valójában a fájdalom következménye, nem pedig az oka. Másodszor, az eredmények torzulhatnak, ha nincs egy megfelelő kontrollcsoport az összehasonlításhoz. Harmadszor, a gyógytorna során más hatások, pl. a mozgás öröme, a gyógyulásért tett erőfeszítés, a placebo stb. is érvényesülnek, amelyeknek fájdalomcsillapító hatásuk van.

A tudomány helytelen értelmezése itt a józan ész fölé kerekedett. Paul Hodges és más kutatók csak annyit bizonyítottak be, hogy derékfájdalomnál késik az izmok bekapcsolása. Senki nem mondta, hogy elgyengülnek vagy kikapcsolnak az izmok, és még a kutatók sem állították, hogy a CORE izmok lennének a világ legfontosabb izmai (Hodges & Smeets, 2015).

És BUMM, máris egy egész iparág született! Csak hazánkban több tucat olyan gyógytornász/edző továbbképzés van a piacon, amely erősíti és stabilizálja a törzset annak reményében, hogy megszűnik a derékfájdalom.

Hiába Lederman erőfeszítése, aki már 2010-ben a „CORE edzés mítosza” című tanulmányában rámutatott, hogy gyenge törzs- és hasizmok, valamint az izomcsoportok közötti egyensúlyhiány nem tekinthetők kóros jelenségeknek. „A törzsizmoknak mély és globális izomrendszerre való leegyszerűsítése csupán a CORE stabilitás népszerűsítését szolgálja” – írta Lederman.

Nincs megbízható bizonyíték arra, hogy a CORE stabilizáló gyakorlatok hatékonyabbak lennének a krónikus derékfájdalom kezelésében, mint más típusú gyakorlatok (Lederman, 2010).

Bár a törzsstabilizáló vagy CORE edzések népszerűsítése sikerrel járt, a tudományos világ felismerte azok kritikusabb vizsgálatának szükségét, és felmerült a kérdés: melyik a hatékonyabb megközelítés a krónikus derékfájdalom kezelésében – a séta, a pilátesz, a futás, vagy az egyénre szabott mélyizom-erősítő gyakorlatok?

Ennek eredményeként olyan kutatások születtek, amelyek összehasonlították a törzsizmok erősítését más típusú edzésekkel. Például Shnayderman és Katz-Leurer kimutatták, hogy egy hat hetes rendszeres séta program ugyanolyan hatékony a krónikus derékfájdalom kezelésében, mint egy hat hetes célzott erősítő gyakorlatokat tartalmazó program (Shnayderman & Katz-Leurer, 2013). Hasonló eredményeket találtak, amikor a nyújtást, a sétát és a törzsizomerősítést vetették össze (Suh et al., 2019). Egy másik vizsgálatban a pilátesz gyakorlatokat hasonlították össze speciális gerincstabilizáló gyakorlatokkal, és mindkét csoportban hasonló eredményeket értek el (Bhadauria & Gurudut, 2017).

Figyelembe véve a fenti információkat, eljött az ideje a CORE edzések kritikai vizsgálatának, különös tekintetben a krónikus fájdalom kontextusában. Egy Cochrane áttekintés (Hayden et al., 2021), amely a tudományos berkeken belül a legmegbízhatóbb források egyikének számít, 249 randomizált és kontrollált klinikai vizsgálatot elemezve 2021-ben arra a következtetésre jutott, hogy a krónikus derékfájdalom kezelésében a fizikai gyakorlatok mérsékelten hatékonyabbak voltak a „nincs kezelés” vagy „placebo” csoportoknál. Ugyanakkor a CORE erősítő gyakorlatokat más fizikai aktivitásokkal (például sétával, futással, pilátesszel vagy thai chivel) összehasonlítva a különbség a hatékonyságban nem bizonyult klinikailag jelentősnek.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a törzsizmok erősítésének népszerűsége számos tudományos tévedésen alapul, és míg a CORE edzések egyes esetekben hatékonynak tűnnek, azok nem bizonyultak klinikailag hatékonyabbnak más típusú fizikai aktivitásoknál a krónikus derékfájdalom kezelésében.

{BANNER}

4. A törzsizomerősítés paradoxona

A 2. fejezetben a derékfájdalmakat két nagy csoportra osztottuk: az akut/specifikus derékfájdalomra, ahol egy konkrét sérülés azonosítható (akut lumbágó vagy isiász), és a nem specifikus (krónikus) derékfájdalomra, ahol nincs egy meghatározható sérülés vagy ok. Ezen a ponton fontos hangsúlyozni, hogy mivel a két típus mögött időben és biológiailag is teljesen eltérő folyamatok zajlanak, a megközelítéseknek is különbözniük kell.

Az akut fájdalom esetében, ahol fizikai sérülés áll fenn, kulcsfontosságú a test öngyógyító képességeinek támogatása gyógytornával, fizikoterápiával vagy gyógyszerrel.

Krónikus derékfájdalom esetében a CORE izmok erősítése bár látszólag csökkentheti a fájdalmat, ez nem az izmok erősödésének vagy bekapcsolásának köszönhető. Egy metaanalízis összehasonlította a krónikus derékfájással élők és az egészséges személyek törzsizom-aktivitását, és arra a következtetésre jutott, hogy akik derékfájdalommal küzdenek, törzsizmaiban fokozottabb aktivitás mutatkozik, mint az egészségesekében vagyis könnyebben bekapcsolnak. Továbbá a szerzők hozzáteszik – „Azt gondoljuk, hogy az egészségügyi szakembereknek nem kellene javasolniuk a betegeknek a stabilizáló izmok megfeszítését, mert ez teljesen felesleges” (Jolli de Araujo és munkatársai, 2022).

A krónikus derékfájdalom mögötti fizikai okok már nem tűnnek meggyőzőnek a tudomány szerint, egyre inkább a pszichológiai tényezők kerülnek előtérbe. Ha ezt az álláspontot elfogadjuk, akkor érdemes lehet megvizsgálni a törzsizom-erősítés és a gyógytorna pszichológiai hatásait, különösen annak fényében, hogy hosszútávon milyen negatív következményei lehetnek, ha ezek a módszerek nem hoznak eredményt.  

Az izomgyengeségben való hit azt az illúziót kelti, hogy az izmok erősítése megoldást nyújt a fájdalomra, ugyanakkor ez a felfogás paradox módon akár fokozhatja is a panaszt. De hogyan?

Orvosok, gyógytornászok és a média is az izomgyengeséget „bűnbakként” állítják be, ezzel stigmatizálva a pácienst: „a törzsizmaid gyengék”, „ezzel a derékkal egy életen át kell tornázni” és „ne emelj nagyot, mert te ‘derekas’ vagy” (Synnott et al., 2015).

A gyógytornászok által a nem szándékosan alkalmazott stigmatizáció komoly következményekkel járhat, mivel ezek az üzenetek katasztrofizálásra hajlamosítanak és felerősítik a betegségtudatot (Synnott et al., 2015).  Emellett a páciensek könnyen a sokat vizsgált „félelemelkerülési modell” (fear avoidance model) csapdájába eshetnek: „nem mehetek futni, mert gyengék a törzsizmaim” vagy „a gyógytornászom szerint már nem emelhetek nagy súlyokat” (Lecca et al., 2020).

Továbbá, ha a speciális mélyizom torna nem bizonyul hatékony módszernek a probléma kezelésére és lássuk be, ez elég sokszor előfordul – a módszer „sikertelensége” még tovább erősítheti a páciensben azt az elképzelést, hogy „nem jó úton jár”, vagy „nem csinálja elég szorgalmasan a gyakorlatokat”, vagy „valamit biztos elront”.  

Ezt a negatív spirált még tovább fokozhatja a terápiás függőség kialakulása. Ha egy gyógytornász vagy edző – aki hiteles szakembernek számít – arra ösztönzi a pácienst, hogy folyamatosan gyógytornára járjon, és minden nap végezzen izomerősítő gyakorlatokat, terápiás függőséget hoz létre. A szakemberek azt sugallják, hogy csupán ezeknek a módszereknek az alkalmazásával lehet tünetmentes, és csak kitartóan kell csinálni az előírt gyakorlatokat. Sőt, még akkor is, ha a panaszok már megszűntek, továbbra is arra buzdítják, hogy folytassa a preventív, megelőző kezeléseket. Ez a megközelítés nemcsak a páciens függőségét erősítheti a terápiával szemben, de hosszú távon a beteg azt érezheti, hogy teljesen a kezelésekre van utalva, és a gyógytornán kívül már nincs élet. Ez a hozzáállás mind tudományos, mind etikai szempontból is kifogásolható, még akkor is, ha stabil jövedelemforrást jelent a gyógytornásznak (Rossettini et al., 2022) 

Nem vagyok orvos, de gyógytornászként én is letettem a hippokrátészi esküt „Primum non nocere”, és egyetértek az elvével, ami annyit jelent: „Először is, ne árts”

Az elavult, vagy téves nézetek felülírása a derékfájdalom kezelésében mind a páciensek, mind pedig a gyógytornászok és orvosok számára kihívást jelentenek. És ennek bizony ára van.

5. A változás ára: páciensektől a gyógytornászokig

Gyakran nehéz megváltoztatnunk az elvárásainkat és hiedelmeinket még akkor is, ha objektív bizonyíték áll rendelkezésre – mint a jelen cikk –, amely megcáfolja ezeket.

Az izmok erősítésének jótékony hatásaival kapcsolatos bevált, egyszerű nézetek újraértelmezése nem kizárólag azért bonyolult, mert az emberek nehezen változtatnak meggyőződéseiken, hanem mert a változásnak megvan az ára, amit érzelmi, kognitív és társadalmi feszültségek formájában kell megfizetniük (Rief et al., 2022). Emellett a krónikus fájdalom által kiváltott félelmek, szorongás és depresszió tovább nehezítik a változások elfogadását és az új megközelítések alkalmazását (Kube et al., 2019).

5.1. Érzelmi feszültség

Ha valaki évekig azt hallja és hiszi, hogy a derékfájdalma oka például a gyenge törzsizmokban keresendő, az alternatív magyarázatok hallatán kétségbeeshet. Képzeljük el pl. Bélát, aki évek óta jár gyógytornára, de tünetei nem enyhülnek. Amikor gyógytornásza azt mondja, hogy talán más tényezők is szerepet játszanak, Béla érthető módon zavarba jön. „Akkor eddig hiába jártam tornára?”, „eddig legalább tornáztam az egészségem érdekében” – ezeket a gondolatokat fogalmazza meg, amelyek egyfajta érzelmi összeomláshoz vezethetnek.

5.2. Kognitív feszültség

Egy orvos vagy gyógytornász számára is megterhelő lehet a paradigmaváltás. Például egy gyógytornász öt éve kezel derékfájós pácienseket a törzsizmok erősítésével. Amikor beleütközik a kutatásokba, amelyek kétségbe vonják ezt a hitét, arra kényszerül, hogy újragondolja mindazt, amit addig tanult és alkalmazott. „Tehát az összes szakirodalom, amit olvastam, és az összes tanfolyam, amin részt vettem, talán nem is annyira hatékony?” – merül fel benne a kérdés, és ez kognitív disszonanciával jár.

5.3. Társadalmi feszültség

Vegyük például Annát, aki már eljutott arra a szintre, hogy a derékfájdalma mögött komplexebb okokat is feltételez („Az orvosom/gyógytornászom szerint az emésztési problémáim vagy a császármetszésem is közrejátszhatnak a tüneteim keletkezésében”). Amikor ezt megosztja ismerőseivel vagy családjával, sokan nem értik vagy nem fogadják el. „Miért bonyolítod ennyire? A gyenge izmok okozzák, csak menj el tornázni!” – szólalnak meg körülötte. Ilyenkor Anna a társadalmi nyomást, hogy visszatérjen az egyszerűbb magyarázatokhoz és megoldásokhoz.

6. Gyógytornászként hogyan gondolok én az izomgyengeségre és a derékfájdalomra?

Gyógytornászként arról írni, hogy a törzsizmok erősítése sok esetben nem hatékony, vagy akár káros is lehet, olyan, mintha egy hentes azt javasolná, hogy ne vegyünk tőle felvágottat, mert az nem egészséges, és helyette inkább a szomszédos zöldségesnél vásároljunk.

Ennek ellenére erős meggyőződésem, hogy az izomgyengeség alapvetően egy fájdalommentes állapot, és fontos különbséget tennünk az izomgyengeség és az izomgátlás között. Bár gyakran egy kalap alá vesszük ezt a két fogalmat, a kettő között lényeges különbségek vannak. Míg az izomgyengeség annak a következménye, hogy nem akarjuk az izmot használni (például amikor a liftet választjuk lépcsőzés helyett), addig az izomgátlás esetén az izom működése valamilyen oknál fogva gátlás alá kerül. Ennek oka lehet egy sérülés utáni jatrogén (kezelésből eredő) izomgátlás, egy belső szervi diszfunkció, vagy egy korábbi sérülés. Mindez azt sugallja, hogy az izomgyengeség nem a fájdalom forrása, hanem sokkal inkább a fájdalom egyik lehetséges következménye. Így ebben a kontextusban egy gátlás alatt lévő izmot erősíteni annyit tesz, mint egy lyukas gumiabroncsot felfújni anélkül, hogy a defektet megjavítanánk. Ezért a terápia célja nem (csak) a gyengeség, hanem az alapvető ok, a gátlás feltárása és kezelése kell legyen.

Az emberi test – a törzsizmokat is beleértve – több ezeréves evolúciós fejlődés során úgy alakult ki, hogy automatikusan ellássa feladatait, anélkül, hogy folyamatosan speciális tréningre lenne szüksége.

Ahogy Abraham Maslow mondta: „Ha egyetlen szerszámod a kalapács, akkor hajlandó vagy minden problémát szögnek látni.” Ugyanígy, ha a törzsizom-erősítésen kívül nem veszünk figyelembe más eszközöket, hajlamosak lehetünk minden problémát izomgyengeségnek tekinteni.

A tudománynak és szakmai tapasztalatnak hála már sokkal több eszközzel rendelkezünk: viscerális terápiával, fascia kezelésekkel és egyéb manuálterápiás módszerekkel is, amelyek segítenek feltárni a fájdalom vagy izomgátlás mögött rejlő okokat. Ha az okot sikerült azonosítani, csak akkor lép a gyógytorna a képbe. De akkor viszont belép.

Ahogy a törzsizmok erősítésével, úgy a preventív gyógytornával mint a derékfájdalom megelőzésének eszközével kapcsolatban is szkeptikus vagyok. A tudomány is megkérdőjelezi ennek a logikáját. Valószínűleg az ősemberek sem végeztek speciális izomerősítő gyakorlatokat, hogy elkerüljék a baleseteket mamutvadászat közben, ezért úgy gondolom, nekünk sem kellene egész életünkben erre alapozni. Talán Albert Einstein szavaival tudnám a legjobban kifejezni a gyógytorna hosszútávú alkalmazásával kapcsolatos aggályaimat: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és közben azt várni, hogy az eredmény más legyen.”

Miközben lehet úgy tűnik, mintha a gyógytorna – és ezen keresztül önmagam – ellen beszélnék, valójában az a célom, hogy új kontextusba helyezzem a törzsizmokról és a CORE edzésekről alkotott képünket. A gyógytorna kétségtelenül egy biztonságos és fontos eszköz az akut sérülések, műtétek utáni felépülésben, stroke utáni rehabilitációban, akárcsak a derékfájdalom kezdeti szakaszában. Azonban krónikus állapotok kezelésénél komoly fenntartásaim vannak, hisz – ahogy korábban részletesen kifejtettem – néha paradox módon árthatunk is a terápiával.

7. De akkor hogyan mozogjunk?

A kérdés megválaszolásához az első konzultációt egy alapvető kérdéssel kezdem: „Csukd be a szemed, és képzelj el egy olyan világot, ahol nincs derékfájdalom vagy egyéb panasz. Mit tennél legszívesebben? Mit sportolnál?” A válasz – ha nem túl irreális – sokat segít abban, hogy meghatározzuk a terápia célját. Hiszen, ha figyelembe vesszük a tényeket a törzsizomerősítés és más fizikai tevékenységek hosszú távon egyaránt képesek csökkenteni a krónikus derékfájdalmat, úgy máris álmodhatunk nagyot (Hayden et al., 2021). A mélyizmok erősítése sosem lehet a terápia végső célja, azonban előfordul, hogy a kezdeti szakaszban eszközként segíthet, hogy a terápia végére elérjük a valódi célt.

Ha valakinek az az álma, hogy „bárcsak újból kosarazhatnék a barátaimmal”, akkor a gyógytorna és más manuálterápiás módszer csupán egy „mankó” az első időszakban. Természetesen vannak olyan gyulladásos és autoimmun betegségek, mint a sokízületi gyulladás vagy a Bechterew-kór stb. amelyek akadályozhatják a nemes cél elérését, viszont az ilyen esetek száma meglehetősen alacsony.

8. Összefoglaló és egy kis útravaló

Az izomgyengeségre úgy tekinteni, mint a fájdalom forrására, ma már tudományosan elavultnak és megalapozatlannak számít, mégis sokan ebben látják az évtizedek óta tartó (derék)fájdalmuk megoldását.

Napjainkra ténynek tekinthető, hogy a gyenge izmok nem feltétlenül okoznak fájdalmat. Ennek ellenére, egy sor félreértelmezett kutatás miatt az egész világon túlmisztifikálták a CORE izmok fontosságát.

Nem vitás, hogy a gyógytorna és a törzsi mélyizmok fejlesztése ideiglenes fájdalomcsillapítást hozhat. Ugyanakkor hosszú távon ez a megközelítés nem bizonyul hatékonyabbnak más fizikai aktivitásokhoz képest, legyen az futás, gyaloglás vagy pilátesz. Ami még aggasztóbb, hogy a nem megfelelő vagy eredménytelen kezelések – a gyógytornát is beleértve – paradox módon fokozhatják a fájdalmat.

De ne feledjük: a fájdalomnak, az izomgyengeségnek és az izomgátlásnak is megvan a maga oka. Ahelyett, hogy csak a tüneteket próbálnánk enyhíteni, fókuszáljunk az alapvető okok feltárására és kezelésére.

Források

1. Kabiri, S., Halabchi, F., Angoorani, H., & Yekaninejad, S. (2018). Comparison of three modes of aerobic exercise combined with resistance training on the pain and function of patients with knee osteoarthritis: A randomized controlled trial. Physical Therapy in Sport, 32, 22-28. https://doi.org/10.1016/j.ptsp.2018.04.001
2. Vandenburgh, H., Chromiak, J., Shansky, J., Del Tatto, M., & Lemaire, J. (1999). Space travel directly induces skeletal muscle atrophy. FASEB Journal, 13(9), 1031-1038. https://doi.org/10.1096/fasebj.13.9.1031
3. Lederman, E. (2010). The myth of core stability. Journal of Bodywork and Movement Therapies, 14(1), 84-98. https://doi.org/10.1016/j.jbmt.2009.08.001
4. Shnayderman, I., & Katz-Leurer, M. (2013). An aerobic walking programme versus muscle strengthening programme for chronic low back pain: a randomized controlled trial. Clinical Rehabilitation, 27(3), 207-214. https://doi.org/10.1177/0269215512453353
5. Suh, J. H., Kim, H., Jung, G. P., Ko, J. Y., & Ryu, J. S. (2019). The effect of lumbar stabilization and walking exercises on chronic low back pain: A randomized controlled trial. Medicine (Baltimore), 98(26), e16173. https://doi.org/10.1097/MD.0000000000016173
6. Bhadauria, E. A., & Gurudut, P. (2017). Comparative effectiveness of lumbar stabilization, dynamic strengthening, and Pilates on chronic low back pain: randomized clinical trial. Journal of Exercise Rehabilitation, 13(4), 477-485. https://doi.org/10.12965/jer.1734972.486
7. Hayden, J. A., Ellis, J., Ogilvie, R., Malmivaara, A., & van Tulder, M. W. (2021). Exercise therapy for chronic low back pain. Cochrane Database of Systematic Reviews, 9, CD009790. https://doi.org/10.1002/14651858.CD009790.pub2
8. Jolli de Araujo, W., Bastos, M. S., & Bonvino, M. S. (2022). Activation of Lumbar Spine Stabilizer Muscles in People with Chronic Low Back Pain: A Systematic Review. Coluna/Columna, 21(3). DOI: 10.1590/S1808-185120222103257247
9. Pauwels, C., Roren, A., Gautier, A., Linières, J., Rannou, F., Poiraudeau, S., & Nguyen, C. (2018). Home-based cycling program tailored to older people with lumbar spinal stenosis: Barriers and facilitators. Annals of Physical and Rehabilitation Medicine, 61(3), 144-150. https://doi.org/10.1016/j.rehab.2018.02.005 
10. Hides, J., Gilmore, C., Stanton, W., & Bohlscheid, E. (2008). Multifidus size and symmetry among chronic LBP and healthy asymptomatic subjects. Manual Therapy, 13(1), 43-49. https://doi.org/10.1016/j.math.2006.07.017
11. Hodges, P. W., & Richardson, C. A. (1997). Contraction of the abdominal muscles associated with movement of the lower limb. Physical Therapy, 77(2), 132-144.
12. Hodges, P. W., & Richardson, C. A. (1999). Altered trunk muscle recruitment in people with low back pain with upper limb movement at different speeds. Archives of Physical Medicine and Rehabilitation, 80(9), 1005-1012.
13. Hodges, P. W., & Smeets, R. J. (2015). Interaction between pain, movement, and physical activity: short-term benefits, long-term consequences, and targets for treatment. Clinical Journal of Pain, 31(2), 97-107. https://doi.org/10.1097/AJP.0000000000000191
14. Monticone, M. (2020). Manual handling of patients: role of kinesiophobia and catastrophizing in health workers with chronic low back pain. European Journal of Physical and Rehabilitation Medicine, 56(3), 307-312. https://doi.org/10.23736/S1973-9087.20.06004-9
15. Linskens, F. G., van der Scheer, E. S., Stortenbeker, I., Das, E., Staal, J. B., & van Lankveld, W. (2023). Negative language use of the physiotherapist in low back pain education impacts anxiety and illness beliefs: A randomised controlled trial in healthy respondents. Patient Education and Counseling, 110, 107649. https://doi.org/10.1016/j.pec.2023.107649
16. Rief, W., Sperl, M. F. J., Braun-Koch, K., Khosrowtaj, Z., Kirchner, L., Schafer, L., Schwarting, R. K. W., Teige-Mocigemba, S., & Panitz, C. (2022). Using expectation violation models to improve the outcome of psychological treatments. Clinical Psychology Review, 98(Suppl. 2), 102212. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2022.102212
17. Synnott, A., O’Keeffe, M., Bunzli, S., Dankaerts, W., O’Sullivan, P., & O’Sullivan, K. (2015). Physiotherapists may stigmatise or feel unprepared to treat people with low back pain and psychosocial factors that influence recovery: a systematic review. Journal of Physiotherapy, 61(2), 68-76. https://doi.org/10.1016/j.jphys.2015.02.016