A fájdalom ezer arca I. – A fájdalom születése

Manapság egyre többen szenvednek valamilyen fájdalomtól és mindent megtesznek e kellemetlen érzés csökkentéséért. Gyógyszerekkel, a mozgás elkerülésével próbálják elnyomni azt, miközben félelemben élnek.
Ahhoz, hogy tenni tudjunk ellene, először is meg kell értsük, hogyan működik a fájdalom:

• Hogyan tudja növelni a félelem a fájdalom mértékét?
• Hogyan függ össze a depresszió és a krónikus fájdalom?
• Miért simogatjuk a fejünket, ha fejbe vágnak egy kalapáccsal?
• Hogyan tudnak belső szerveink fájni, ha nincsenek is erre szakosodott idegei?
• Hogyan tud csupán a fájdalom működésének megértése fájdalomcsökkenést okozni?

Végigkalauzolom az olvasót a fájdalom elméleti hátterén, érdekes esetekkel, kutatásokkal mutatom be a fájdalom ezer arcát.

A cikksorozat első részében, a fájdalom születését fogjuk áttekinteni.
Arra is választ fogok adni, hogyan alakulnak ki az alábbi esethez hasonló irreális félelmek:

“Eddig senki nem engedte, hogy fussak. Már attól is rettegtem, ha a busz után kellett futni.”

Így tört ki a terápia után az egyik páciensem.

Lépjünk vissza pár évet…

A történelem során több elmélet született a fájdalom érzésének magyarázatára. Az ókori görög filozófusok (Hippokratész, Arisztotelész) szerint az agy játszik némi szerepet a fájdalomérzet kialakulásában, de a szívet tartották a fájdalom elsődleges szervének. Később, a reneszánsz idején isteni büntetésnek, vezeklési lehetőségnek tartották a fájdalmat.

A mai nézeteinkhez legközelebb álló elmélettel Descartes rukkolt elő 1664-ben, amikor leírta az agy és a sérülések összefüggéseivel kapcsolatos elméletét. Az emberi testet mechanikus géphez hasonlította. Szerinte ha megégetjük a kezünk, akkor ott fájdalom keletkezik. Ez az érzet idegsejtek segítségével az agyba jut, ahol kialakulnak a menekülési stratégiák (tekintetünk a sérülés helyére kerül, elkapjuk a kezünk).

Azóta már eltelt ötszáz év, az elmélet megdőlt, mégis sokan úgy gondolnak az emberi testre -és csak azért mert logikus- mint egy gépre. Tévesen a fájdalmat mindig egy sérüléssel kapcsolják össze “azért fáj a derekam, mert meghúzódott”, a “térdkopás miatt van fájdalmam”. Ez nem magyarázza a fantomfájdalmat (amputált végtag fájdalma), azokat az eseteket, akik születésüktől képtelenek a fájdalmat megélni (congenital analgesia) vagy amikor elesünk és csak zuhanyzásnál vesszük észre, hogy csúnyán lehorzsoltuk a térdünket (sérülés volt, de fájdalom nem).

A fájdalom mindig az agyban keletkezik

A sokszor idézett mondás, miszerint minden az agyban dől el, sok mindenre nem igaz, de a fájdalomra igen.

Míg Descartes szerint a fájdalom a sérülés helyén keletkezik és továbbjut az agyba, addig a tudomány jelen ismeretei szerint a sérülés helyén nem alakul ki fájdalom, hanem a sérülés pillanatában speciális receptorok (nociceptorok) aktiválódásával a fájdalmas inger (noxious stimulus) – ami még nem fájdalom- a gerincvelőbe , majd az agyba jut. Az agy teszi-veszi a felérkezett információkat és eldönti, hogy mi legyen a válasz. Ha elég veszélyesnek ítéli meg (korábban már volt hasonló sérülés, vagy láttunk valakit, aki hasonlóan járt, stb), akkor megjelenik a fájdalom.

Példa:

Sétálunk az utcán és belerúgunk a járdába. A mechanoreceptorok (lásd később) azonosítják a jeleket (a cipő bélését, járda szegélyt, a rúgás erősségét stb.), ezek a jelek különböző ütemben az agyba jutnak (és itt még nincs fájdalom).

Az agyunk azonosítja ezen jeleket és előhalássza a korábbi hasonló emlékeket (mi történt legutóbb egy hasonló esetben), tapasztalatokat és az ahhoz társult érzéseket (fájt, szenvedtem és egy hétig nem tudtam járni), a szüleink reakcióját (ijedtség vagy “ne nyafogj, mire katona leszel meggyógyul”), amikor elestünk és még sorolhatnám. Ezen információk birtokában az agyunk eldönti, hogy ez a járdaszegély veszélyes a mi életünkre vagy sem. A példából láthatjuk, hogy a mechanikai behatás (találkozás a járdaszegéllyel) csak egy szelete a fájdalomnak.

Van fájdalom és nincs sérülés

Ezt jól bizonyítja egy munkás példája, aki az építkezésen belelépett egy szögbe és annak hegyesebb vége a kilátszik a cipő másik oldalán. Nagy sokkot kapott, óriási fájdalommal szállították a kórházba. Amikor levették a cipőt a lábáról, látták annak sértetlenségét. A szög a két ujja között haladt át. Az illető agya a korábbi tapasztalatok vagy látottak alapján a szögbelépést rendkívül veszélyesnek ítélte meg és küldte is a fájdalmat, a pánikot.

Volt szöveti sérülés? NEM!

Érzett fájdalmat? IGEN

Van sérülés és nincs fájdalom

Olyan személyeken végzett képalkotó vizsgálatok, akiknek nem volt derékpanaszuk, kimutatták, hogy 65%-nál kisebb-nagyobb porckárosodás tapasztalható. Másik hasonló vizsgálat szerint a már harminc éves tünetmentes fiatalok 30%-ának van gerincsérve, akár idegi érintettséggel.

A fájdalom ezen arcát továbbá azok a sérülések is bizonyítják, amelyeket az agyunk nem vesz észre. Korcsolyázás közben egy kisebb esést követően felpattanunk, mintha mi sem történt volna. Csak akkor vesszük észre, hogy sérültünk, amikor látjuk a nadrágon a véres foltot. Ilyenkor “szembesül” az agyunk a sérüléssel.

Van sérülés? IGEN!
Van fájdalom? NINCS

{BANNER}

Miért kellemesebb egy gyengéd simogatás, mint egy nyakleves?

Gondolkodtál azon, hogy miért kellemes egy simogatás vagy egy meleg teával teli bögre érintése, míg egy forró lábas véletlen tapintása vagy a szüleinktől jól kiérdemelt nyakleves bizony nem annyira kedvünkre való ?

Bőrünk felszínén számos receptor (kis szenzorok) dolgozik a tapintással kapcsolatos érzések elkülönítésével.

A különböző típusú ingerek különböző receptorokat izgatnak:

• A mechanoreceptorok mechanikai ingerekre szakosodtak (simogatás, nyomás, vibráció, feszülés),
• a termoreceptorok a meleg/hidegre,
• míg a chemoreceptorok kémiai ingerekre érzékenyek (pl. amikor a Domestos marja a kezet).

A nociceptorok olyan speciális receptorok, amelyek nagyon magas aktivációs küszöbbel rendelkeznek (nagyobb behatásra van szükség, hogy aktiválódjanak), és ez a küszöb változik a test különböző részein. Például a szemhéjon lévő nociceptorok alacsonyabb küszöbbel rendelkeznek, mint a tenyéren, ami azt jelenti, ha egy erősebb felületű papírral azonos erővel megsimogatjuk a szemhéjunk és a tenyerünk, az előzőnél nagyobb valószínűséggel fogunk fájdalmat érezni (logikus). Továbbá a csendes nociceptorok (silence nociceptors) egy gyulladás következtében “ébrednek fel”, ezt tapasztaljuk, ha hozzáérünk egy kificamodott, megduzzadt bokához.

Ha ugyanazok a mechanoreceptorok ingerlődnek egy gyengéd érintésnél, mint egy erős behatásnál, az agy hogyan képes különbséget tenni?

A mechanoreceptorok különböző ingerekre szakosodott típusai biztosítják az eltérő jelek azonosítását (lásd ábra):

• A Merkel sejtek egy fenntartott nyomás (kézfogás, ölelés),
• a Meissner testek a bőr felszíni rétegeiben a nyomást,
• a Pacini testek a gyors vibrációt (hangvilla),
• a Ruffini testek a bőr nyúlását (ismerős a “csip-csip csóka játék?”)

azonosítják és ezeket elektromos jellé alakítják (transzdukció).

De ahhoz, hogy az agyunk felismerje a testre irányuló veszélyt, nem csak az imént felsorolt receptor típusok, de az általuk átalakított jel intenzitása is fontos.

Sérülés pillanatában az érintett receptorok által átalakított jelek különböző típusú idegsejteken, a gerincvelőn keresztül az agyba továbbítódnak (nyúltvelőbe, talamuszba és végül a szomatoszenzoros kéregbe), akárcsak egy villanykapcsoló esetén, amikor mechanikai inger (kapcsoló felkapcsolása) elektromossá alakul (elektromos áram) és a vezetéken (idegsejt) keresztül az agyba továbbítódik.

Például, ha valakinek megfogjuk a karját és elkezdjük szorítani, az érintés pillanatában aktiválódnak a szabad idegvégződések és a Merkel sejtek, ahogy erősebben kezdjük szorítani bekapcsolnak a Pacini testek és ezt követik a polimodális nociceptorok. Ez utóbbi csak nagy stimulusra aktiválódik és jelzi az agynak, hogy veszély van. És mit csinál az agyunk? Fájdalmat generál. 

Tehát egy jól kiérdemelt nyakleves egy olyan érintés, ahol a nociceptorok is aktiválódnak.

Egy fiú, aki nem érzett fájdalmat

A fentebb bemutatott receptorok működése automatikus, természetesnek vesszük és csak akkor szembesülünk nélkülözhetetlenségükkel, ha elveszítjük.

Képzeljük el az életünket fájdalom nélkül. Milyen lenne? Nyugodt, félelem nélküli, derűs? Sebezhetetlennek éreznénk magunkat?

A fájdalomtól való megszabadulás nem csak a gyógyszeripar nagy biznisze, hanem számos tréning ajánl pár hét alatti bombabiztos megoldást a fájdalomtól való megszabadulásra. De biztos szeretnénk egy ilyen életet?

Thomas a kevés “szerencsés” egyike, aki egy gén mutációja révén nem érez mély fájdalmat, még akkor sem, amikor eltört a lába és egyik lába rövidebb lett. Thomashoz hasonló gyerekek már a serdülőkor előtt tolókocsiba kerülnek a sok törés és előrehaladott ízületi károsodás miatt.

Egy nő, aki elveszítette a testét

Thomas történetéből láttuk, milyen az élet ha kórosan fejlődnek ki, vagy zavart szenvednek a fájdalomingert továbbító nociceptorok.

Hogy milyen lenne az élet, ha a mechanoreceptorok eltűnnének a testünkből? Kevésbé tűnik vonzónak, mint a fájdalom nélküli élet, hisz az érintés örömforrás és elengedhetetlen, hogy érezzük a testünket.

A propriocepciót (a proprioceptorok a mechanoreceptorok egyik típusa, amelyek segítségével érezzük testünk helyzetét) “a titkos hatodik érzéknek” tartják, általa vagyunk képesek testünket sajátunkként (latin: proprius) érezni, a “test szeme”, amellyel “látja” önmagát.

Elég nehéz elképzelni egy olyan életet, amikor az izmaink működnek és mégsem tudunk megállni a lábunkon, mert a testünket nem érezzük. Ez nem egy bénult állapot, hisz tudjuk mozgatni a lábunk, de olyan, mintha idegen testrészként lennének alattunk.

Oliver Sacks brit neurológus “Egy férfi aki kalapnak nézte a feleségét” című könyvében megírta Christina történetét, akinek egy antibiotikum kezelés következtében visszafordíthatatlanul károsodtak a tapintás és a test helyzetével kapcsolatos információt szállító idegek. Úgy írta le az állapotát, mintha orrától fogva elveszítette volna fizikai önmagát, “testetlenné” vált. Mivel nem érezte testét, a szemére és fülére (vesztibuláris-egyensúlyérzékelés) hagyatkozott. Ha nem nézte a végtagjait, azok elkalandozhattak, anélkül, hogy tudatában lett volna. Kezdetben nem tudott járni, mert ha figyelme nem követte a lábak helyzetét vagy becsukta a szemét, akkor egy nagy esés következett. Evés közben, ha nem összpontosított a villa markolására, kiejtette a kezéből.

Összefoglalás

Ebben a részben megismerhetted a fájdalomérzékelés egyik szeletét, a mechanikai információ felvételét és annak az agyba továbbítását. Továbbá fény derült a valóságra, hogy nem azért fáj a kezünk, mert elvágtuk, hanem mert az agyunk úgy dönt, hogy ez veszélyes nekünk. 

Ha próbáltad elképzelni az életed fájdalom nélkül, akkor most bepillanthattál egy ilyen életbe, Thomas története által. 

A következő részek tartalmából:

• 2. rész: Miért dörzsöljük a fejünket és leszünk idegesek, ha fejbe vágnak egy kalapáccsal?
• 3. rész: Krónikus fájdalom és a depresszió (érzelmek és a fájdalom)
• 4. rész: Hogyan fájhat a hasunk, ha beleink nem is tudnak „fájdalom jeleket küldeni”? (viscerális fájdalom)

Források

1. Minde, J., Toolanen, G., Andersson, T., Nennesmo, I., Remahl, I. N., Svensson, O., & Solders, G. (2004). Familial insensitivity to pain (HSAN V) and a mutation in the NGFB gene. A neurophysiological and pathological study. Muscle & Nerve, 30(6), 752–760.
2. Könyv:  Book: Butler, D. S., Moseley, G. L., & Sunyata. (2003). Explain pain (p. 19). Australia: Noigroup
3. Könyv: Sacks, O. (1998). The man who mistook his wife for a hat: And other clinical tales. New York, NY: Simon & Schuster.
4. https://nobaproject.com/modules/touch-and-pain